Jó volna még

Elszálltak az évek, elfáradtam én is.

Nem érzem már ifjúságom kamasz melegségit,

sem azt a nagy tüzet mely belelobogta,

élni akarásom a mindennapokba.

Jó volna még kicsit fiatalnak lenni,

s a világ összes könnyét bilincsbe szögelni,

hogy a szomorú szemek fátyolpillantása,

derűt ragyogjon az emberek arcára.

Jó volna még kicsit újra hazamenni,

erdőn, mezőn átszaladni, kisgyermeknek lenni.

Anyám fakult kötényébe megtalálni azt

amit elveszett kincsként porba hantoltak.

Jó volna még utoljára szerelemtől égve,

pillangóként szállni a felhők tetejébe,

s onnan csodálni minden-minden szépet

mit ajándékul adott ez a gyorsan futó élet.

Varázs-alkonyom

Csak nézd szépségét az esti alkonynak,
melyben a színek kavalkádja napról napra más
s meglátod, hogy fest a természet óarany felhőket
és hogy kergeti vad szelével sötét tónusát

Néha elég egy esetlen törtszárnyú pillanat,
mibe beleolvad egy ilyen álomszerű varázs
s már nem is fáj annyira ez az ezerarcú élet,
mibe végtelennek tűnik a lét-szomorkodás

Valahol mindig találunk néhány szökött percet,
ami hűséggel vigyázza a színek ritmusát,
csak a dalt kell megtalálni s azt a hozzá illő kottát,
mi szívünkbe harsogja az élet-muzsikát

Szívmuzsika

Halk csendben hallgasd
a szívmuzsikát,
ne törje zaj az érzés dalát,
s úgy öleld körbe a hangjegyeket,
mintha dalban írnák az életedet,
mert a szívek muzsikája,
a legszebb vágyzene,
attól mindig könnyel telik meg
az emberek
szeme

Láttál már...

Láttál már cseppnyi madárlelket
sírni, ha elveszti szabadságát, mert
szárnyát leszakítják? Vagy éjjeli
lepkét, ahogy kergeti álmát a hajnallal
küzdve, s reggelre semmivé lesz?
 
Láttál már szabadon kószáló őzet,
ki szelíden lépdelte a földet, habzsolva
a zöldet,de a ráhulló hurok nyakát sértette,
el nem engedte, s földre teperte?
 
Láttál már embert őszintén szeretve,
szerelmet feledni magányban merengve?
Széttört álmait a felszínen keresve, tekintetét
a múltra szegezve, megtörve állni a semmibe?
 
Ha láttál, tudod mi az élet. Ebből csak pillanatnyi
kép lesz mi emlék marad Neked és visszasírsz
minden boldog évet mi elmúlt, s mi jön még,
akkor is ha szép lesz, akkor is, ha fáj még.

Mondd

Mondd átok vagy áldás tudni, hogy ennyire szeretlek?
S megbocsátható-e, ha lelked gyöngykagylóba zárom?
Bűnnek vallod-e ha az érzések titkait sosem palástolom
És a lobbanó szenvedélyt csak két szemedben látom?

Mondd, oly tisztán szól- e még lelkünkben a dallam,
Mely annyi éjen át szívhez szóló lágy muzsikát játszott
S melyben a kimondott szép szavak, mint apró mécsesek,
A szerelem éltető erejétől kaptak öröktüzű lángot.

Mondd szeretsz-e úgy akkor is, mikor gondolatban ölelsz
És nem érinthet két kezem a megvetetlen ágyon,
Mert helyettem csak az őszi szél simítja révedező arcod,
Ahogy elmélázva ringatsz egy könnyes vallomáson.

Erotikus éjszaka

 Zárd kulcsra az ajtót! Ne kérdezz most semmit!
Tartózkodó mozdulatban állj meg néhány percig.
S utána határozott lépésekkel gyere közelembe,
Érints olyan dühvel, mintha testem préda lenne.

Ne engedj, ha fájna is csak szoríts egyre jobban!
Sóhajtozó hangom már én magam sem halljam.
S ha felgyorsul a szívdobbanás lázadozón csókolj,
Mint kopár szigeten, mikor éhségnyomor tombol!

Ölelj felgerjedő vihar nyomán a földillatú széllel.
Mely szenvedélyért dühöng, ha közeleg az éjjel.
Szeress vulkántűzzel, mi lángcsóvát vet könnyen,
vagy villám erejével, mely magas égben dörren.

Adj magadból mindent nekem az utolsó erődig,
Szálljon az a tüzes varázs a fényben bújt felhőkig,
Válj velem majd eggyé, csak egyetlen egy percre,
Hogy érezzem, nincs más ember, aki így szeretne.

Áldás az a nap

 Áldás az a nap, mikor két karodban ringatsz
S bronzhajamat simogatja fáradó kezed.
Áldás mikor hozzádbújva megremeg a testem,
És lángra lobban szívem, mert annyira szeret.
Szememben a szemed fénye, jövő napot formál,
Ezüst végtelenben rejti az idő perceket,
Hogy minden átélt csókban mire ajkam vágyik,
Maradandó holnap legyen a forró lehelet.
Áldás az a boldog nap, mely elhozott hozzám,
Áldás lett az életem, mióta hozzád tartozom,
Tőled csillant szép jövőt a sötétszárnyú éjjel,
Melyben fénykristályként én is beleolvadom...

Hiányzol

 Nem találom helyem, mikor nem vagy velem.
Másabb lesz a világ, ha elengeded kezem.

Ilyenkor
Mélyfekete bánatárnyak befedik a napot,
S ettől szomorúbbak lesznek az örömteli napok.
De mikor érzem, túl lenn vagyok a mélyben,
Előveszem fiókomból minden szép emlékem.
Ránézek egy képre, mely mosolyt kacsint felém,
Ettől újult akarattal felcsillan a remény,
S hiszem, hogy holnap ismét eljössz hozzám,
Felragyog újra a könnyet rejtő szempár,

Mert

Mert nekem te vagy a minden, a kezdet és a végzet.

Csókjaidtól feledem, hogy néha fáj az élet,
Hisz,
Bíborszárnyú éjeken rólad álmodozom,
Téged ölel, téged akar minden gondolatom.
Hozzád száll az esti imám csendes suttogással.
Érted lüktet érző szívem harsány dobbanással.
Rád simítom minden percben hozzád hajló vágyam,
Neked rejtem tűzszerelmem egy forró éjszakában.
Lobogó szenvedélyemnek már nem fakulhat fénye,
Mert gyújtólángként őrködöm szíved közepébe.

Őszi elégia

Hány őszbe haltunk már bele
és hány tavaszból nyertünk újabb életet,
mennyi semmitmondó téli napot féltünk,
ami könny-homályba sírta a deres éveket

és lám mégis itt vagyunk, mi halhatatlanok,
kik tűrve szenvednek, de sosem adják fel,
mert nekünk minden perc egészbe font szakasz
úgyis, ha holt álmaink sírgödrökön kel,

hisz mi egymástól tanultuk, menni-menni kell,
azon a tört-kavicsos úton, mit lábunk megszokott,
nem állva meg ott sem, hol szabad a pihenés,
akkor sem, ha cipőnk rongyosra kopott,

mert kinek háncsos kérgű lelke idő-edzett lett,
azt nem gyengíti semmi el, mi hitéből szakadt,
hisz maga az ember-hit, oly földöntúli erő,
mit két kezével véd meg az Isten-akarat

Játszik velem az élet
 
Árnyak szigetén élek, ahol megtörik a nap fénye,
és a homály selyemburokként tartja fogva,
beleolvadva a némán izzó sötét hajnalokba.
Talán már soha nem lesz jó életem sorsa.

Körülöttem a vágy csalóka képeket fest, mitől
létem, színes madárszárnyon szálló képzelet lesz,
de kisérti azt sáros lábnyoma s Én elveszek benne,
mint múlt a tegnapba, nem várva a holnapra.

Égig érő hegyek takarják a reményt, álmot,
mit Énem valaha elért, miben csak jót látott,
s magasból taszítják a mélybe, nem féltve, hogy
ízekre szakad, mert ki itéltetett, örök vesztes marad.

Játszik velem az élet, kegyetlen gúnyt űz,
jégbezárja érzéseim, fagyos szele lehűt.
Féktelen erővel zúdítja szertelen haragját,
sötét felhőkből ontja a villám hatalmát.

Elcsitult vágyakra sző szenvedésből hálót,
megkínozva bélyegével, mit az idő Rám rótt.
Nincs benne szánalom, áttör minden gátat,
ledöntve a betonfalat, nem kimélve házat.

Mindig örök...

 
Emlékszel, mikor
első édes kínunkat rejtettük
a félénk ölelésbe,
s félig vetett ruhánkon
vágy illata lengett?
Ott álltunk egymás előtt
pőre lélekkel,
s mezítelen testtel,
miközben elárvult szívünk
érzelemmel telt meg...
Szorítottál, szorítottalak,
asszonyi csókom
régi tűzzel égett,
s mikor átkaroltál, tudtam
semmi, de semmi
nem olthatja el,
ezt a lávaként forrongó
tűz-láng melegséget.
Már nem hűlhet ki
e szenvedélyes érzés,
őrizd meg kettőnknek,
addig, amíg lehet,
mert együtt teljes
ez az elröppenő élet,
melynek igazi értéke
simogató kezed.

Ma este

Ma este pillangó leszek kedvesem
és összegyűjtöm az ég bíborfény-porát,
hogyha nem gyúlnának tűzszikrák az éjben,
szárnyaimon lásd a csillagragyogást.

Ma este hozzád szállok észrevétlenül,
s körbetáncollak egy villanásnyi percre,
hogy a pillekönnyű mozdulatok élet-szépsége
minden fájdalmadat párnád alá rejtse.

Ma este én leszek a szó, a mese és a vers,
a felkacagó szép-ábránd ajkad szegletén,
s az a szívalakba fűzött szivárványos könnycsepp,
mely ott álmodik csodát szemed kék színén.

Te vagy a mindenem

Szavaidban találom a rétek vadvirágát,
könnyeid hullatnak rám aranypermetet,
hangod az, mely utat nyit a mennyország felé,
mikor két karod ölelésébe némán elveszek.
Szíved dallamától dobban ábrándozó szívem,
mikor együtt csókolózunk a nyári ég alatt,
s ha összekulcsolt kezünkre enyhe szellőt fúj
a szemlesütve vágyakozó esti alkonyat.
Te vagy nekem az ébredő nap bíborszínű fénye,
az esthomályban burkolt álompillanat,
te vagy a szívszerelem legtisztább érzése,
mikor ajkamra álmodod a rózsaszirmokat.
Úgy szeretlek téged, mint a kiszáradt meder,
mely esőcseppből éleszt vízkristályokat,
hogy az arra járó napnak gyémántot ragyogjon,
mikor vándorútja során mellette elhalad.
Csodavizű forrás vagy, ha mesére szomjazom,
tündérszárnyú varázs a bódult éjszakákon,
melyben szikrázó lángfényed átfonja a testem,
és tűzvillantó táncától ringat el az álom.

Anyám

Sírok anyám, sírdogálok, mint a pergő őszi eső,
mely mélyre szántott arcomra
könnyként rácsorog,
mert ma is ugyanúgy fáj az a szívbevájó tudat,
hogy nem vagy többé nekem, bárhogy lázadok.
Úgy elzokognám minden bánatom,
mi fáradó napokon erőtlenné tesz,
de látod édesanyám, meggyűri az idő
ősz hajszállal teli fáradt fejemet.
Ma sírodnál állok és szótlan hallgatok,
csak gondolatban idézem fel égszín szemedet,
simogató szavaid, melyek bearanyozták
a kislány és felnőttkori boldog életet.
Elszállnak a hónapok, s majd elszállnak az évek
de mosolygó vonásaid élénk színben látom,
s azt a kopottá vált barna pöttyös kendőt is,
melyre rácsókoltam néha minden sóhajtásom.
Most rózsát hoztam neked, drága édesanyám,
egyszerűen fehér, halvány őszirózsát,
mely úgy illatozik fejfád árnyékában,
mintha kertedből hajolna
a sziromvégű hajtás...
Hideg az éj édesanyám, dérbe fagy a könnyem,
lábam alatt fekete föld málló rögei,
melyek úgy karcolják a rideg márványszobrot,
mint a mellette szétszórt kavicsok
törmelékei.
Lassan elköszönök, de oly nehéz a léptem,
valami visszahúz a sírhalmod felé,
talán egy hulló szirom, mit felkapva dobál
a jeges pillantású téli éji szél.
Összefacsarodott bennem a szív, ez a puhány,
darabokra hullt minden álmodás,
mert nem simíthatom arcát annak,
ki örökre itt hagyta földi otthonát.