Fogom a kezedet

Ősszel, mikor sárgulnak a fák,
S hullnak levelek, törik az ág.
Csak is Terád gondolhatok,
... Mert Te vagy, kire számíthatok.

Rád gondolok és álmodozok,
Csak a szép emlékek maradnak.
Elmúlnak a fájó gondolatok,
A remény marad meg magamnak.

Talán örökké csak Téged vártalak,
Boldog voltam, amikor megláttalak.
Az a két gyönyörű, barna szemed,
Átvilágítja egész testemet.

Előbb megvédtél, s féltettél,
Két karoddal el nem engedtél.
Én viszonoztam a védelmedet,
Téged én el nem engedtelek.

Álmodat most is őrzöm még,
Pedig felébredtél már rég.
Látom, elvisz a messzeség,
A lelkemben ott lapul a vég.

Ha egyszer elnyel a temető földje,
Majd minket is elrejt az ég, kékje.
Mi is egyszer mindent itt hagyunk,
Bármennyire fáj, egyszer meghalunk.

Ha az őszi éj könnyeket fakaszt,
Már nem kell várnom a tavaszt.
A ködben, mely leszáll utánad,
Emlékünk elvész, de valami megmarad.

Ha messze is leszel, hallom szavadat,
Mely fülembe cseng, de belőled fakad.
Szádból hallani annyira jó: Szeretlek!
De tudd, hogy soha el nem feledlek.

Bármit is hozhat, kettőnknek az élet,
Bármennyire is megtörik a lélek.
Csak tudd, hogy én melletted leszek,
Míg szükséged van rám, fogom a kezed.

Tobai Rózsa

Nevetnék....
 
Könnyekkel küszködöm, melyektől szenvedek,
Erősnek látszom, de sokszor remegek.
Nevetni akarok, s kicsit boldog lenni,
Felhőkön szállni és onnan nevetni.
 
Szeretném feledni a hulló könnyeket,
Míg előttem életem, gyorsan lepereg.
Szeretném, ha könnyeim virággá válnának,
S a felhők fölött is mosolyok szállnának.
 
Elfeledném a búmat, s nyomorom,
S feléd szállhatna kedves mosolyom.
Mosolyogni szeretnék és nem búsulni,
S szeretnék örökre, fényárba borulni.
 
Tobai Rózsa 2011.05.24.