Szived csókjain

A vakon lépkedő jövő
álmos szemeit dörzsölő
alkonyat

éji csendjében selymesen
megsimítom, szép kedvesem,
arcodat,

s érzem, melenget mosolyod,
édes illatát locsolod
testednek

ajkamra, s nyíl’ a szó-bibe,
szívedbe súgom, mennyire
szeretlek,

s hallom, mint bensőnkben a lant
zsongó húrjain megfogant
érzelem,

a szerelem lágy, szirénes
hangja feléd száll, szól: édes,
légy velem;

s míg ajkaink összeforrnak
egy sötét, kiégett kornak
romjain,

csillogó szemem mezsgyét mos
szerelmes szíved mámoros
csókjain.

Fel a csillagokba

Vérző szememre leszáll az éj
leple befed álmokat a hó
sorsaként megfagyott szenvedély
szunnyad örökkön lázadó

szívem könnye lelkemben az űr-
szemétté málló talmi morál
súlya alatt fájón megfeszül
az élet halállal kollaborál

mint Nap fekete lyuk kezében
omlik össze bennem valami
vákuum-semmivé egészen
a világ múlását hallani

monoton sírja a képzelet
szemébe vágy-alak ragyogna
szenvtelen hagyna időt s teret
törne csak fel a csillagokba

Csak nektár

Álomport könnyez szememre a szél,
szívemben már érzem, valami rág,
vértengerré válik, fagy a világ,
mint hóvihar, hull tavaszra tél.

Hamvas lelkemre jégfátylat borít,
hibernál a jövő – múlt és jelen,
most minden oly rideg, reménytelen –,
lantom jaján csak nektár mámorít.

S lassan magába fagyasztja baját
a Szerelem, mint titkait a Nő,
ki szerette egykor tovatűnő
életem kedvét, szívem sóhaját…

Végtelen vizeken

Semmi közepén vak sétahajó
Imbolyog sodorja útján a szél
Mámora megérint felkavaró
Orkáni hangja fájdalmat mesél
Nem pihen az élet – tengeri táj
Monoton morajlik egyre hány-vet
Vitorlád vásznára fest a homály
Eszményi lélek-leple eltemet
Ringató bölcsőjébe a magány
Olyan mint óceáni hableány
Néma hangja múlttá fagyva sokat
Ihletett szomjas szívemen villant
Kezed varázsa lelkemben a lant
Aléltan csobbant hullám-sorsokat

Túlbecsült álmok

Egy halk pillanatig sem volt csendben.
Lángoló érzelmek tusája
dúlt-fúlt már felolvadó szívemben,
és éreztem: mennyire fáj a
szerelem.

S mintha napfény olvasztana havat,
úgy olvadt fel csókod arcomon.
Még öröknek tűnt minden pillanat,
míg ajkad ízleltem csókomon.
Szerettél.

Szerettük egymást, mint test a vágyat,
mint sötétség a holdvilágot,
nappalok a múló éjszakákat,
mint női szívek a virágot
tavasszal.

Éreztük egymást, mint vér az eret,
ha átjárja szívünk képzetét,
mely Téged már mindörökre szeret,
és őrzi szerelmünk életét-
halálát.

Mint égen a hullócsillag fénye,
félve suhant végzete felé.
Kívántam én, hogy ne legyen vége,
bár tudtam, a Sors már elnyelé
álmomat… -

Szeretném ölelni még testedet,
érezni még egyszer illatát.
Csókolnálak, de immár nem lehet,
csak emléked íze járja át
nyelvemet. –

Ezernyi álom halt meg azóta.
Már csak a Remény él egyedül.
S Ő, ki szívem sebeit ápolta,
most lassan, álmosan elmerül
lelkemben…

A postán feladott szív

Jogosan tennéd fel a kérdést, hogy miért írok másfél év után
A válaszom az lenne, mert nélküled lassan felemészt a magány.

Hiányzik a zafírzöld szemed és a pajkos pillantásod
A szavaidon csüngtem, azt hittem ezt látod ! 

Szeretni akartalak, bár nem lehetett
De szívem ily hosszú idő után sem feledett.

Én újra látom az alagút végét, kéz a kézben
Boldogok lehetünk még tudom s érzem.

Feledjük a múltat és legyünk újra eggyek
Ha benne vagy, írj egy válaszlevelet...

Ha a végzet rád talál

Álmomban egy sötét sikátorban bolyongok.
-Dove sei mio caro?
(Hol vagy kedvesem?)
Kérdezem, de senki nem felel.
-Amore, mi risponde!
(Szerelmem, válaszolj nekem!)
De csak csönd mindenütt.

Végül egy sziklás parton ébredek,
Még mindig nem talállak!
De újra erőt veszek magamon
S végül megcsillan valami a sötétben.

Gyémántként ragyog a fényben bársonyos bőre
Hosszú, csillogó haja vállára omlik,
Gyönyörű szeméből könnycsepp csordul, mi ajkát édesíti meg.
Tudom, már nem vagyok egyedül.

Ahogy közeledünk egymáshoz
Egyre vakítóbb a ragyogás.
Szemem mégis nyitva hagyom
S füledbe suttogom: Ti amo!
Tied e szerelmi vallomás! 

...fáj...

Fáj a mosolyod
Fáj a lépted
Fáj a szerelmed, mert nem irántam érzed.

Fáj a forró tekintet
Fáj a gyors apró dobbanás
Fáj minden szó, mely így olyan mint egy sorscsapás.

Fáj a lelkem most is legbelül
Fáj a vér mi mérgeddel átitatva megöl...
Fáj mert meghalt a remény, a reményem
Fáj mert a fájdalom tépi szét testem...végem.

Hogy vagy?

Hol vagy? Merre keresselek?
Folyton folyvást ezen jár az eszem.
De ha elindulok, falakba ütközök.
Melyeket előítéletekkel teli emberek szültek.

Hol vagy? Merre keresselek?
Suttogom, a sötétben, de választ nem kapok.
Lelkem tiszta, bárcsak te is látnád.
Még mindig álmodom.

Hol vagy? Merre keresselek?
Halld hát szavaim, találj reám
S boldogtalan többé nem leszel
Soha, soha már.

Szélfútta álom

Ha fúj a szél, s repülnek a levelek

Érzem hamarosan, veled lehetek

Magamhoz ölellek, és nem engednélek soha már

Mert tudom, ránk még ezer s ezer csoda vár

Füledbe súgok egy szót, mit neked fogalmaztam

Halkan csak halkan

S végül ajkad megérinti ajkam

Hogy szenvedélyed jele legyen az, akitől a választ kaptam

De felébredek végül, s látom

Nem más ez, mint egy szélfútta álom.