CSODÁK CSODÁJA

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

HOLT GYERMEK ANYJA

Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént...
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitban sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.

(1917.)

Levél helyett.

Táviratok...levelek...levelek...
Mily jók is vagytok hozzám emberek:
köszöntő sorok, baráti szavak
repülnek felém,mint a madarak.

E sok levél mind a válaszomra vár,
írok...írok...de egyre több madár dalol nekem,
ó mily nagy jutalom
e megbecsült virágos alkonyom.

Köszönöm,hát ezerszer köszönöm,
hogy megosztjátok vélem örömöm:
a sugarat, mely homlokomra hullt,
s feledteti,mily szörnyű volt a múlt!

Barátaim,de megbocsássatok,
mindőtöknek felelni nem tudok
külön külön nagy munka lenne az,
e vers szívemből csordul és igaz.

Hiszen tudjátok ez a lényegem,
benne a hálám, forró köszönetem
hozzátok,vegyétek név szerint...
fáradt szívem,most nyugalomra int.

Mögöttem oly sok küzdés szenvedés,
érzem rám férne egy kis pihenés...
megpróbálom....s küldöm e versemet
levél helyett: köszönet...köszönet!
 

Mintha örökig élnél..

Úgy tégy, mintha örökig élnél,
úgy folytasd minden dolgodat,
mintha már semmitől se félnél,
az elmúlás se riogat...
Mert nem lehet fölérni ésszel,
hogy jön a Perc!
s mindent bevégzel...
megszünsz létezni,
nem leszel!
Mintha sose lettél volna...
s ez lenne minden élők sorsa?!

Ne gondolj erre,
nem szabad!
Csak folytasd minden dolgodat.

Úgy tégy, mintha örökig élnél!
Hinned is kell, hogy így igaz!
Megérik majd munkád gyümölcse,
kertedből kipusztul a gaz...
Teremtő zápor hull a földre,
jogod van fényre
és örömre...

minden megérik, teljesül
a földön és a föld körül...
Ember és világegyetem
egy véghetetlen értelem...

Mondom magamnak vigaszul,
mert égek olthatatlanul...
s ha kérded tőlem:
mi a végcél?!
Folytasd, mintha örökig élnél!

1890-1981

Várnai Zseni 
Őszi dal
A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varjú száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul...

VIRÁGOS ÁG...

Virágos ág az az asszony élete,

tavasszal könnyű szirmokkal tele,

s mikor lehullnak róla díszei,

virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,

pillék és méhek zsongják őt körül,

szellő ringatja, eső öntözi,

s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,

csupasz testét vad esők verdesik,

reszket, amikor tépázza a szél,

de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,

s belepi őt e puha takaró,

már újra szép, és arról álmodik,

hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,

ezernyi szép, feslő virága van,

ő bennük éli újra tavaszát,

s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,

a mag, ha pattan, az is újra ő,

kikél a földből, húzza őt a fény,

újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,

olyan öreg, száraz és korhadó...

ifjú fákban tovább él lényege...

gyümölcsös ág az asszony élete...

Várnai Zseni